Témakörök

> Demográfia
> Egészségügyi rendszerek jellemzői
> Egészségügyi kiadások
> Forrásgyűjtés és szolgáltatáskatalógus
> Forrásallokáció
> Népegészségügy
> Alapellátás, járóbeteg-szakellátás
> Fekvőbeteg ellátás
> Rehabilitáció és hosszú távú ellátás
> Mentés
> Gyógyszerek
> Egészségügyi dolgozók
> Minőségügy
> e-egészségügy
> Egészségügyi reformok
> Egészségpolitika
> Egészségügyi statisztika
> EU egészségügy
> Ország-információk
> Események
> Hasznos linkek
> Eu tagországok linkgyűjteménye
> Egészségügyi Világszervezet (WHO)
> OECD
> E-mail
> Szerkesztők, kapcsolat


>

Vissza a főoldalra
> HOL hírlevél
> GYEMSZI IRF Honlap
> Dr.Info

Keresés


Az egészségügyi takarékszámlák lehetősége Európában


Az egészségügyi takarékszámlák koncepcióját (medical savings account, MSA) az Egyesült Államokban dolgozták ki az 1970-es években. A 80-as és 90-es években a koncepciót a szakpolitika részévé tették néhány országban. Az egészségügyi takarékszámlák az Egyesült Államokban és Dél-Afrikában a magán egészségbiztosítási piac részét képezték, míg Szingapúrban és Kínában az államilag finanszírozott egészségügy kiegészítője volt. E négy kezdeményezést összekötötte az „erkölcsi kockázat” problémájára keresett megoldás vágya, valamint az a nézet, hogy az embereknek némi felelősséget kell vállalniuk az egészségügyi ellátás költségeiért. Az MSA kidolgozásában, kivitelezésében és teljesítményében fennálló különbségek e négy országban az intézményi berendezkedést és a politikai prioritásokat tükrözik.

Az egészségügyi takarékszámlák elve a költségmegosztás logikájára épül. Vagyis ha az emberek megtakarítják saját pénzüket az ellátásuk fizetésére (vagy megtakarításokat halmoznak fel a munkáltatójuk vagy az állam által fizetett járulékokból), akkor kétszer is meggondolják, hogy igénybe vesznek-e egészségügyi szolgáltatásokat. Ezzel ellentétben, ha az emberek egészségbiztosítás általi fedezetben részesülnek, nagyobb mértékben használják a szolgáltatásokat, mivel ezt térítésmentesen tehetik. Az ellátók is nagyobb lehetőséget látnak arra, hogy a szükségesnél több ellátást nyújtsanak, mivel a költségeket nem a beteg, hanem egy harmadik fél (biztosító) fizeti.

Csak az utóbbi 5-10 évben merült fel annak a lehetősége, hogy az egészségügyi takarékszámlákat az európai egészségügyi rendszerekben is lehetne alkalmazni. A fő kérdés abban áll, hogy az MSA lényegét alkotó elképzelés fontossággal bír-e az Európai Unió egészségügyi rendszereire nézve, amelyek elsősorban az ellátáshoz való egyenlő hozzáférésre helyezik a hangsúlyt. A teljes vagy közel teljes lefedettséget nyújtó EU-s környezetben, ahol a juttatások széles körét nyújtják aránylag alacsony költségmegosztással, az egészségügyi takarékszámlák potenciálja igen korlátozott a pénzügyi védettség növelésére. Valójában az egészségügyi takarékszámlák aláásnák a pénzügyi védettséget, mivel a költségmegosztás magasabb szintjeihez vezetnének. Amint ez Szingapúrban történt, az MSA egyszerűen az egyénekre hárítaná át a költségeket az államtól vagy a munkaadóktól.

Az EU-s egészségügyi rendszerekben mindez megsemmisítené a lakossági kockázatközösségek megteremtésére irányuló erőfeszítéseket és káros hatással lenne az egyenlőségre és a hatékonyságra. Az elmúlt 15 évben a legtöbb európai egészségügyi rendszer komoly befektetést hajtott végre a forrásallokáció és a szolgáltatás vásárlás javítása érdekében. A kockázat által igazított fejkvóta majdnem egyetemes stratégiaként jelent meg a források egyenlő elosztásának biztosítására. Az MSA felváltaná szükséglet-alapú forrásallokációt vagy a fizetőképességgel (önkéntes megtakarítás bátorítása), vagy a nyers fejkvótával (pl. ha az állam vagy a munkaadó minden egyén számlájára egy fix összeget utal át).

Ez azonban visszalépést jelentene. Normális körülmények között a nyers fejkvóta valószínűleg jóléti veszteséggel jár, mivel a minimális ellátási igénnyel bíró egyének pénzeket halmozhatnak fel, amelyekhez hosszú ideig nem nyúlnának hozzá, míg a nagyobb egészségügyi ellátást igénylők számára nem juthat elég pénzalap költségeik fedezésére. Mindez ésszerűtlennek tűnik olyan időkben, amikor a krónikus betegségben szenvedő emberek száma növekszik és gazdasági bizonytalanság áll fenn. Még az sem javítana a helyzeten, ha a politikai döntéshozók Dél-Afrika kockázat által igazított MSA allokációs javaslatát tennék magukévá.

Néhány ország kormányzatát befolyásolhatja az a gondolat, hogy az egészségügyi takarékszámlák elősegítenék a költségek visszafogását azzal, hogy fékeznék a betegek egészségügyi keresletét. Azonban kevés bizonyíték támasztja alá ezt a nézetet a tudományos irodalomban. Az egészségügyi takarékszámla az erkölcsi kockázatot úgy kívánja megoldani, hogy a fogyasztókat költség tudatosabbá teszi, ez viszont hosszú távon nincs hatással a költségekre, és egészségpolitikai célokkal is ütközhet (pl. egyenlő hozzáférés elve)

Mások szerint, ahogy ez az Egyesült Államokban történik, pozitív hatással lehet, ha az egyének felelősséget vállalnak egészségügyi ellátásuk vásárlásában. Ezt az érvet azonban azon korlátok viszonylatában kell értelmezni, amelyekkel sok beteg szembe találja magát az Egyesült Államokban: a munkaadók korlátozott egészségbiztosítási választékkal szolgálnak, a biztosítások korlátozhatják az ellátók körének választását, a juttatások magas költségmegosztásnak lehetnek kitéve, a munkavállalók nem vihetik magukkal biztosításukat munkahely változtatás esetén.

Ezzel ellentétben a legtöbb európai egészségügyi rendszerben a betegek az ellátók széles körű választékának örvendenek, sokan maguk választhatják ki a biztosítási pénztárat, az egészségbiztosítás hordozhatósága nem jelent problémát. A költségmegosztás növelését illetően nincs bizonyítva, hogy az önrésznek a betegek egészségügyi döntéseibe való bevonása hatékony eszköz lenne.

Az MSA támogatói valószínűleg túlbecsülik a betegek ellátást kereső képességét az ellátók szolgáltatás eladó tevékenységével szemben. Túlbecsülhetik annak a mértékét is, miszerint a betegek hajlandóak vagy képesek felmérni a különböző lehetőségeket. Egy nemrégiben végzett kutatás arra enged következtetni, hogy a jómódú országokban a betegek vonakodó vásárlók, még az egyszerű, nem sürgős elektív eljárások önköltségű piacán is. Az MSA nemzetközi tapasztalatai nem sok jóval kecsegtetnek az európai döntéshozók számára, főleg azok számára, akik az egészségügyi rendszerükben kiállnak a pénzügyi védelem, az egyenlő hozzáférés és a pénz értéke mellett.

Mivel az egészségügyi takarékszámlák lényegében a költségmegosztás egy változatát képezik, bevezetésük mozgásba hozhat egy biztosítás visszavonási folyamatot, ami egyesek számára megnövelheti a választási lehetőséget, de egyben veszélyeztethet fontos egészségpolitikai célkitűzést. (SZL)

Forrás: http://www.euro.who.int/Document/Obs/EuroObserver_winter2008.pdf



2009-01-16 10:01:21


Vissza